Négy dolog, amit tudnia kell általános iskolánkról

1. A nap felépítése

 

A Waldorf-iskolások napja a főoktatással kezdődik. Ez azt a 110 percet jelenti, amely alatt 3-4 héten keresztül minden nap elmélyülten foglalkoznak az osztályok az adott főoktatás témájával. (epochális oktatásról bővebben itt olvashat)

   Ezután egymás után következnek a 45 perces szakórák. A szakórák alatt a gyerekek nyelvet tanulnak (angol és német, vagy francia), kézimunkáznak, kézműveskednek, zeneórán vesznek részt, festenek, rajzolnak, Bothmer-gimnasztikáznak vagy euritmiáznak.

 

 

A főoktatás

 

Egy főoktatás felépítésénél elsődleges szempont a jó ritmus megtalálása. Vigyázunk arra, hogy a tanóra ne billenjen el az intellektuális tréningezés felé, de minden nap tanuljanak valami újat a diákok, amitől úgy érzik, iskolába érdemes és jó járni!

   Éppen ezért lehetőséget teremtünk arra, hogy beszélgessünk, megosszuk egymással életünk történéseit, gondolatainkat, ami által erősödik a közösség.

   A padban az első években a lehető legkevesebb időt töltjük, aztán ez az időintervallum az életkorral együtt fokozatosan nő. A füzetmunka előtt, vagy után (ahogyan az osztálytanító alakítja) az óra ritmikus kezdése – vagy folytatásaképpen közösen verselünk, éneklünk, mozgunk, vagyis megmerítkezünk szellem-lélek-test együttes munkájában.

   Ezt követi „a tanulás”: a régi ismeretek felevenítése és az újak megismerése, a gyakorlás.

   A főoktatást rendszerint történet zárja, mely kapcsolódik az adott epochához, az adott tanév témájához.

 

Bizonyára mindannyian tapasztaltuk már, milyen nehéz korán reggel összeszedni, rendszerezni a gondolatainkat. Szükségünk van egy kis időre, míg magunkhoz térünk. A főoktatás alatt külön időt szentelünk arra, hogy a diákokat „helyzetbe”, befogadó állapotba hozzuk. Ezt az úgynevezett ritmikus résszel érjük el.

 

Mire jó a „ritmikus rész”?

 

Egy laikus számára a ritmikus rész úgy tűnhet, mint jókedvű tapsikolás, versmondás, önfeledt játék, amely azért van, hogy a gyerekek kitombolhassák magukat. Való igaz, vannak, akik ilyenkor tombolják ki magukat, de a Waldorf-tanár elsődleges célja az önfeledt játékon túl (persze az is fontos!) nem ez a ritmikus résszel.

   A ritmikus résznek valójában komoly egészség megőrző szerepe van, ha úgy tetszik, prevenciós eszköz, mellyel szeretnénk elérni, hogy az okos, hideg tudással felvértezett fej és az állandóan mozgásban lévő, teremtő-alkotó végtagjaink között egyensúlyt teremtsünk.

   Ahhoz, hogy egy vers tetőtől talpig átjárjon egy kisgyereket, szükség van a szöveget kísérő mozgássora. Ha a célunk csupán az lenne, hogy a gyermek megtanulja a szöveget, elég lenne, ha bemagolná. A mi célunk azonban az, hogy a gyerek átélje a lélek mozgékonyságát. Azáltal, hogy éneklünk, verset mondunk, tapsolunk, az ember középső, ritmikus rendszerét (szív, tüdő) gondozzuk, és nem mellesleg a figyelmét, akaratát is, hiszen 20-30 percen keresztül énekelni, ugrálni, szavalni, figyelni arra, hogy mikor, hogyan dobom a babzsákot, odafigyelést, kitartást, állandó jelenlétet követel. A gyerekek egy-egy ilyen mozgássor által kikerülhetetlenül megtapasztalják az őket körülvevő környezetet és saját magukat: képességeiket, esetleges nehézségeiket egyaránt. Ezek a feladatok a gyerekeket előkészítik az ismeret befogadására.

 

            MásKÉP (p)…

 

A főoktatás másik fontos része a tanultak felidézése, az új ismeretek befogadása, ami egy jó ritmikus részt követően sokkal egyszerűbb, mint anélkül.

   A Waldorf-iskolákban az első osztálytól kezdve sok képet használunk, melyek segítségével megpróbáljuk közelebb hozni a tanulni valót a gyerekekhez. Az első osztályban például, a betűmesék segítségével egy képből tűnik elő egy-egy tanult betű (Torony), s ezáltal az absztrakt jelek barátságosabbakká, megtanulhatóbbakká válnak a gyermekek számára.

   A képek használata, a tapasztaltakból való kiindulás a nagyobb évfolyamoknál is jellemző. Mennyivel másabb az égésről úgy tanulni kémia epochán, hogy az elvégzett kísérletekből indulunk ki. Egyszerűen csak megfigyeljük, mi történik, ha szenet, fát, papírt égetünk. Nem a képlet a fontos, hiszen azt fel sem tudjuk írni, ha nem tudjuk, hogy pontosan mi történt. Mit láttunk, halottunk, milyen szagot éreztünk stb. a kísérlet alatt? (felsőtagozaton már fontos lesz a képlet is)

    Ha mindezeket komolyan vesszük, érthetővé válik, miért szeretnek a Waldorf-diákok iskolába járni, hiszen halott, értelmezhetetlen fogalmak (pl: oxidáció) helyett a valósággal, elméletek helyett tapasztalattal találkoznak. Így válhat a tanulás élvezetessé, így kelthetjük fel érdeklődésüket a világ iránt, így akarhatnak és válhatnak képessé az önálló gondolkodásra.

 

A főoktatást rendszerint az adott év legfontosabb témáihoz kapcsolódó történet zárja. Első osztályban ez tündérmesét, népmesét jelent. Második osztályban fabulákat, ötödik osztályban pedig ókori keleti-, illetve görög regéket stb.

 

Miért fontos a mese?

 

A mese, a kép segítségével a gyermek lelkét szólítjuk meg és ápoljuk. A mesék segítségével nem csak fantáziaképességük (ami alapját képezi a kreativitásnak, a gondolkodási képességnek) fejlődik, hanem a lélek nyelvén ismerik meg a világot. Gondoljunk csak arra, milyen szemléletesen képes egy történet megmutatni milyenek az emberek (pl. Holle anyó szorgos és lusta lányai). A mese minden más műfajnál jobban fejleszti a gyermek emberismeretét, igazságérzetét.

 

 

2. Az osztálytanító

 

Ha megfigyelünk egy kisgyermeket, látható, hogy mennyire igényli a felnőttek nyújtotta biztonságot. Nagyon sokáig alig érintkezik mással, mint saját családjával, elsősorban a szüleivel.

   Ez aztán az óvodába-, majd iskolába lépéskor megváltozik. Megjelennek más felnőttek is az életében, akiktől szintén várja, hogy biztos pontként legyenek jelen életének e más területein.

   A Waldorf-iskolákban ez a személy elsősorban az osztálytanító, aki akár 8 éven keresztül kísérhet egy adott osztályt.

 

Mi a feladata az osztálytanítónak?

 

Az osztálytanító elsődleges feladata a tanítás. Az epochák során tanítja a közismereti tárgyakat (anyanyelv, számtan, történelem, honismeret és földrajz, biológia, fizika, kémia stb.), de ezenkívül szaktanárként is megjelenhet szakórákon (pl.: kézimunka, festés, rajz, ének, idegen nyelv órák).

 

   Az osztálytanító felelőssége igen nagy, hiszen nagymértékben tőle függ, hogyan alakul egy közösség élete. Hogy mit tanít, arra iránymutatóként a Waldorf-tantervet használja, de hogy hogyan, s főleg honnan, az tőle függ. Épp ezért mondjuk, hogy a Waldorf-pedagógia a nevelés művészete, hiszen minden, amit egy osztálytanító bevisz az óráira, az rajta keresztül formálódik.

 

   Ne gondoljuk azonban, hogy a Waldorf-tanár csupán önmagát veszi alapul. Ellenkezőleg! A kiindulópont mindig az a közösség, benne az egyes emberekkel, akikkel dolgozik. Őket kell minél alaposabban megismernie, hiszen ők adják azt a forrást, amelyből aztán az epochákra, szakórákra való készülés során táplálkozhat.

 

Hogyan lehetséges, hogy egy ember mindenhez ért?

 

Az általános iskolai tananyag az általános műveltségre épít. Vagyis olyan ismeretekre, amelyet minden egészséges ember képes elsajátítani. De valójában nem is igazán tudásról, képességről van szó, sokkal inkább érdeklődésről.

   Aki osztálytanító, az a világra kíváncsi, érdeklődő ember. Izgatja mindaz, ami a világban megjelenik, legyen az akár csak az írás, vagy a fizika. Miért? Hogyan? Ami egy gyereket foglalkoztat, az foglalkoztatja az osztálytanítót is.

 

 

            Személyes kapcsolat                                      

 

„Egy kézfogás is a mindenség takarója.”

                                                                                                                      (Weöres Sándor)

 

Az osztálytanító minden nap találkozik tanítványaival, s minden nap egyre többet és többet tud meg róluk. Már ahogyan találkozik gyerek és felnőtt korareggel: kézfogással köszöntik egymást. S ebből máris érzékelik a másik hangulatát: jókedvű, tele energiával, vagy éppen szomorkás, kissé bágyadt. Az első benyomás rögtön megvan, pedig még el sem kezdődött az óra. Ilyenkor lehetőség van a személyes beszélgetésre: kivel mi történt előző nap, vagyreggel, az iskolába érkezés előtt.

   Az osztálytanító tanítványait óvodásként ismeri meg, s kamaszkorukban búcsúzik tőlük. A tanórákon kívül kirándul, táborozik velük. Meghívják születésnapokra, együtt ünnepelnek.

   A tanár az évek során kísérővé válik. De mindez kölcsönös, hiszen a gyerekek is hatással vannak tanítójukra. Kapcsolatuk a lehető legszemélyesebb, ami létrejöhet tanár és tanítvány között. Tisztelik egymást.

 

 

3. Értékelés

 

A Waldorf-iskolák alsó évfolyamain a gyerekek minden év végén saját, személyre szóló bizonyítványverset kapnak az osztálytanítójuktól, melyet a tanító saját maga írhat, vagy más szerzők műveit is használhatja.

            A szülők a szöveges értékelésből kapnak képet gyermekük egész éves munkájáról. Az állami iskolák gyakorlatától eltérően a Waldorf-iskolák az értékelések során nem előre rögzített mondatpaneleket használnak, hanem az egyes gyerekeket ismerve önálló jellemzést, értékelést írnak minden diákról.

            A legalább havi rendszerességgel tartott szülői esteken, illetve az év közben tartott fogadóórákon a szülőknek lehetőségük van a rendszeres tájékozódásra, beszélgetésre az osztályban folyó munkát, illetve gyermeküket illetően is. (értékelésről bővebben itt olvashat)

 

4. Szabadságra nevelés

 

Gyakran használják ezt a szókapcsolatot Waldorf-iskolák kapcsán és gyakran – sajnos – félre is értelmezik.

            A szabadság természetesen nem azt jelenti, hogy ebben az iskolában mindenkinek mindent szabad, csupán azt, hogy meghatározott keretek között teret engedünk, szabadságot adunk az egyénnek (diáknak, tanárnak és szülőnek egyaránt), hogy kibontakoztathassa egyéni képességeit, személyiségét.

 

Hogyan történik mindez?

 

Ha egy Waldorf-iskolában valaki diák, akkor lehetősége van arra, hogy az intellektuális oktatáson túl a művészeti tevékenységek széles skáláját kipróbálja. A teljesség igénye nélkül, néhány tevékenység, amellyel találkozhatnak diákjaink: kötés, horgolás, hímzés, nemezelés, szövés, varrás, agyagozás, fafaragás, kőfaragás, kosárfonás, festés, formarajzolás, rajzolás, batikolás, kórus, zenekar. Túrázás, földmérés, mezőgazdasági - , szociális -  és ipari gyakorlat. (a gyakorlatokról bővebben itt olvashat)

E sok művészeti tevékenység lehetőséget ad arra, hogy a diákok sokféleképpen kifejezhessék magukat. Az évek során egyre tudatosabban képesek élni – a művészeti tevékenységek által – a sajátjukká vált lehetőségekkel. Az ember minél tudatosabban képes a lehetőségeket saját akaratából használni, annál nagyobb a belső szabadsága.

 

Ha egy Waldorf-iskolában valaki tanár, akkor az általános embertani ismereteken nyugvó Waldorf-tantervet és az osztályokat figyelembe véve önállóan, saját kreativitását, valamint pedagógiai képességeit használva szabadon taníthat. Ez azt jelenti, hogy tudatában annak, az egyes életkorokban mire van leginkább szüksége az embernek az egészséges testi-lelki-szellemi fejlődéshez, az iskola tantervére támaszkodva maga választhatja meg a tanítás tartalmát és módszerét. Így jut érvényre tanítványai és saját személyisége egyaránt.

 

Ha egy Waldorf-iskolában valaki szülő, akkor ő is aktív része a közösségnek. Számos közös ünnepünk, külső rendezvényünk van, illetve különféle munkacsoportok segítik az iskola működését, melyekhez minden szülő szabad akaratából csatlakozhat és segíthet. Az ilyenfajta munka és közösségi együttlét a felnőtteknek is lehetőséget teremt az alkotásra, önkifejezésre, önismeretre.

 

Kiegészítő információk